Tizenkettő

A vájat falai mindkét oldalon úgy nyúltak fölfelé, akár egy vízmosás partjai; mintha sehol sem találkoznának a sötétségben a fejem fölött. A levegő frissen és hűvösen simogatta az arcomat; néha emlékeztetnem kellett magamat, hogy egy barlang mélyén bandukolok, és nem valahol a hegyekben.

Ám a haladás csakhamar nehezebbé vált. Az ösvény, melynek talaját kővel és laza kavicshalmokkal hintették be, keskenyedett, és meredeken lejteni kezdett; a kövek a lábam alatt ritkultak, de közben egyre nagyobbra nőttek, és kezdtek egymásra tornyosulni. Még mielőtt észbe kaptam volna, már masszív, ék alakú párkányok kaotikus lépcsőjén ereszkedtem lefelé. Aztán a falak összezárultak, és csaknem függőlegessé váltak; a talaj eltűnt a lábam alól, és én máris biztos pont nélkül préseltem keresztül magam egy olyan keskeny hasadékon, hogy a fejemet is alig tudtam benne elfordítani. Nagyjából húsz perc nehéz kürtőzés után – verítékben úszva, fájó tagokkal – újra földet értem, és a vájatot váratlanul egy hatalmas, néma csarnok előszobája váltotta fel.

A terem talaja tovább lejtett durva felületű teraszok sorozatán át, amelyeket – nyilván a tetőről lehullott – sztalaktitok gigászi párkányai és szilánkosra tört darabjai borítottak. Még a lámpa segítségével sem tudtam kivenni a mennyezetet, sem a távolabbi falakat, akkora volt. A sötétség mintha minden irányból felém nyomakodott volna, és csak egy-egy pillanatra sikerült visszavernem a vékony, imbolygó fénynyalábbal. A bizodalom, amit korábban a lámpámba vetettem, gyorsan elpárolgott. Most először éreztem csodálattal vegyes félelmet a táj iránt, ami körülvett.

Sokáig tartott, amíg körüljártam a nagy csarnok falait. A lejtő alján, ahol reményeim szerint a kijáratnak kellett volna lennie, meredek sziklafal állta utamat. A térkép szerint volt valahol egy alagút, ami átvezetett volna a teremből egy egész sor látványos barlangba, én azonban nyomát sem találtam. A fal mentén haladva, kimerültén elkezdtem visszamászni a vájat felé. Ha nincs más kijárat, kénytelen leszek visszamenni a Törött Villához (vagy legalábbis ahhoz, amit annak hittem), és elölről kezdeni az egészet.

Hirtelen elcsüggedtem. A felszerelésemet minden lépéssel nehezebbnek éreztem, ruháim az overall alatt lucskosak voltak a verítéktől, és méretes hólyag kezdett kialakulni a bal lábam sarkán. Azon kaptam magam, hogy Pénelopéra gondolok: vajon a Mulberry utcában töltötte a múlt éjszakát, vagy visszament Somerville házába? És mi a fenét művelek én egy nyamvadt barlangban, amikor vele is lehetnék?

Ekkor már nem akartam mást, csak visszajutni oda, ahonnan elindultam. Minden reményt feladtam, hogy másik kijáratot találjak a csarnokból. Ám miután a kerületét követve annyi kanyart és kitérőt tettem, teljesen elveszítettem az irányérzékemet. Fogalmam sem volt, hol lehetek a vájathoz viszonyítva. A gondolat, hogy talán eltévesztettem, és most újra körbe kell mennem, kétségbeeséssel töltött el.

Aztán a fejlámpám egy olyan sziklaalakzat homályos körvonalaira esett közvetlenül előttem, ami valahonnan ismerősnek tűnt. Abban bízva, hogy teljesen körbeértem, megmásztam egy hatalmas mészkőtábla lejtős felületét, és felkapaszkodtam a következő párkányra, hogy közelebbről is meg tudjam nézni.

Egy kis fennsíkon, egy kiugró kalcitképződmény alatt, amely úgy ívet fel kecsesen a talajról, akár egy hóbucka, amit alulról kifújt a szél, kupola alakú sztalagmitok csoportja állt. A túloldalukon, egy foltban ki tudtam venni az összesűrűsödő árnyékokat, amelyek egy átjáró bejáratát jelezték. Azonnal felismertem, hogy ez nem a vájat: találtam egy másik kijáratot.

Diadalittas kiáltást hallattam, amely néhány pillanatig visszhangzott, majd elnyelte a csarnok roppant csendje. Amikor közelebb értem, láttam, hogy az árnyékok egy másik alagutat is rejtenek, közvetlenül az első mellett, amely nagyjából ugyanakkora volt, de másik irányba vezetett. Döntésre kényszerültem tehát, hogy melyik útvonalon induljak el. Megvizsgáltam mindkét bejáratot, valamilyen megkülönböztető jel után kutatva, remélve, hogy talán ösztönös megérzésem támad az egyikkel kapcsolatban. De semmi sem segített. Mivel képtelen voltam dönteni, pénzfeldobásra kellett hagyatkoznom. Már kezdtem kicipzárazni az overallomat, hogy hozzáférjek az apróhoz a farmerom zsebében, amikor észrevettem, hogy a sztalagmitok mögöttem, a fennsíkon mintha időközben helyet változtattak volna.

Csak érzékcsalódás volt, egyszerű parallaxishatás. Ezúttal más szögből láttam őket, és így az előbbi, véletlenszerű csoportosulás helyett most mintha rendezetlen menetoszlopba sorakoztak volna, amely az alagutak bejáratától a csarnok közepe felé húzódott. Odamentem, és alaposabban szemügyre vettem őket: hat szürke, nagyjából velem egy magas kupola formájú alak ácsorgott némán a fehér kalcitbaldachin alatt, akár egy csoport csuklyás tengeri utazó, akik reményvesztetten várakoznak jégbe fagyott hajójuk fedélzetén.

Talán ezért tűntek ismerősnek. Hatan voltak: Begley, Fawcett, Szubhuto, Petacci, Cabet és Thorfinn…

Én leszek a hetedik.

Ahogy beálltam mögéjük, és végignéztem a soron, világosan láttam, hogy ha haladni tudnának, a bal oldali folyosó lenne az útirányuk.

Nem volt több mint vibrálás: halk duruzsolás, amit inkább csak éreztem, mint hallottam. Valahonnan messziről, az alagút fala mögül érkezett. Eleinte nem is nagyon figyeltem rá: úgy képzeltem, hogy csak a springfieldi barlangrendszer számtalan földalatti patakjának egyike lehet.

Ekkor már közel egy órája egy száraz, homokos ösvényen haladtam lefelé, amely enyhe szögben ereszkedett sima sziklafalak között, egyre mélyebbre és mélyebbre vezetve a föld gyomrába. Az alagút egyenletesen, kevés kanyarral és irányváltással haladt, szinte akadálytalanul. Néha kisebb, dísztelen kamrákon vágtam át, melyek talán sohasem láttak világosságot, amíg a fejlámpám fénye meg nem zavarta őket. Időnként megálltam, hogy korábbi látogatók nyomai után kutassak, ám mivel sem a termek, sem maga az alagút nem rejtett semmilyen titkot, folytattam egyhangú utamat. Olyan volt, mintha éjszakai sétára indultam volna a lankás, homokos tengerparton: hallgatnám a partot verdeső hullámokat, és arra számítanék, hogy bármelyik pillanatban rátalálhatok az óceánra a talpam alatt – mégsem érném el soha.

Kezdtem azt hinni, hogy talán mégis rossz döntést hoztam, és már-már a visszafordulást fontolgattam, amikor a duruzsolás erősödni kezdett.

A hang mintha az alagút mélyéről jött volna felém, tompa lüktetéssel töltve be a levegőt. A talaj rázkódni kezdett, és észrevettem, hogy a falakra és a mennyezetre – melyek úgy csillogtak fejlámpám fényében, akár egy ágyúcső belseje – cseppekben ül ki a nedvesség. A homokos talaj a lábam alatt fokozatosan sárrá változott.

A zaj – valahol az oroszlánüvöltés és a közeledő égzengés között – folyamatosan erősödött. Ahogy az alagút elérte a legmélyebb pontját, ott éles jobb kanyart vett, majd rögtön utána szétágazott, a robaj hirtelen teli torokból áradó harsogássá fokozódott.

A lármától kábultan, lassan haladtam az elágazás felé. Az egyik alagút még nagyjából húsz méteren át tartott, aztán a mennyezete alábukott, majd egy szikla– és törmeléktorlaszban hirtelen vége szakadt. A másik járat egy alacsony mennyezetű, kör alakú kamrába nyílt: a kamra közepén, a padló teljes szélességében sötéten tátongó, cseppkövektől árnyékolt akna zárta el az utat. Az iszonyatos robaj ennek a lyuknak a mélyéről érkezett – tompa dübörgés erősítette fel, amely visszhangozva csapódott a kamra boltíves plafonjának.

Négykézláb a verem szélére kúsztam, és átkukucskáltam sikamlós pereme fölött. Fejlámpám fényét az elemlámpával kiegészítve követtem tekintetemmel az akna oldalait a sűrű, nedves sötétségbe, amíg a két fénynyaláb el nem veszett benne. Megállapíthatatlan volt, hogy a kút milyen mélyen ér véget: emlékeztem, hogy mit mondott Scalf: „Az Elveszett Remény mélyebb, mint a Pokol legmélyebb bugyra, és eszelősen hosszú.” Gigászi méretű örvényt képzeltem magam elé valahol, messze a sziklameredélyek és a belógó kőpárkányok alatt, amint engesztelhetetlenül forog és háborog az üst sima falai között…

Tudtam, hogy ott van. Hirtelen biztos voltam benne.

Már jártam erre.

A fejem olyan hevesen kezdett lüktetni, hogy vissza kellett húzódnom a párkányról. Ahogy hátrafelé kúsztam, overallom szára beleakadt valamibe. Lepillantottam. Ott, ahol az imént térdeltem, valaki rozsdás vasszöget vert a kiálló sziklába. Egy kirojtosodott végű kötéldarab volt hozzáerősítve. Közvetlenül a szikla alatt, alig tíz méterrel lejjebb, ki tudtam venni egy oldalsó alagút bejáratát az akna falán.

Nem tétováztam. Ha egy pillanatra megálltam volna, hogy belegondoljak, mit is készülök tenni, talán sosem sikerül végigcsinálnom. Eltávolítottam a régi csomót a vasszögről, rákötöttem saját nejlonkötelem egyik végét egy kezdetleges szorító nyolcassal, és szorosra húztam, a testsúlyomat próbálgatva rajta, majd áthajítottam a kötélcsomót a tárna szélén. Pont jó irányba lógott, és a hossza bőségesen elégnek tűnt. A kötelet hozzácsatoltam a derekamra erősített karabinerhez, mindkét kezemmel szorosan megmarkoltam, és kihátrálva az akna peremére, leereszkedtem a feneketlen mélységbe.

* * *

Bizonytalanul kuporogva egy keskeny párkányon az akna falának nyílása fölött, egy pillanatra megpihentem, mielőtt megpróbáltam volna a repedésbe manőverezni magam. Amíg kiszámítottam a legjobb útvonalat, azon tűnődtem, hogy vajon Print Begley is ugyanezt tette-e annak idején. A kötele egy ponton bizonyára elszakadt, ő pedig a halálba zuhant.

Ezúttal felkészültebben jöttem.

Akaratom ellenére is lepillantottam. A mélyben láttam az örvény tompa csillogását – mintha egy rémítő, forgó szem meredt volna rám a sötétségen át. Aztán a szem mozdulatlanná dermedt, és az akna falai kezdtek forogni, és hirtelen minden émelyítően kimozdult a helyéből. Elvesztettem a talajt a lábam alól, és a mélybe tántorodtam. Testem egész súlya a karomra szakadt: a nedvességtől csúszóssá vált nejlonkötél sebesen szaladt ki a kezeim közül, ahogy kétségbeesetten próbáltam rámarkolni.

Ha nincs a derekamon a fékező mechanizmus, biztosan lezuhantam volna. De valahogy mégis sikerült megkapaszkodnom, és lépésről lépésre felhúznom magam, míg végül egy szintbe kerültem az alagút szájával. Amint biztonságban bejutottam, elterültem a hasamon, és átöleltem a hideg, nedves sziklát, míg a világ abba nem hagyta a forgást, rémületem pedig alább nem hagyott.

Miután megszabadultam a kötéltől, ettem egy adagot a magammal hozott élelemből, aztán újratöltöttem a fejlámpámat karbiddal és vízzel. Csak ezután vágtam neki az alagútnak. Kisebb volt, mint amekkorának felülről látszott – alig tudtam benne megfordulni –, és túl alacsony a gyalogláshoz; csak négykézláb tudtam kényelmesen haladni. És alig tettem meg ötven métert, amikor az is lehetetlenné vált.

Az alagút szélessége már nem érte el az egy métert, a mennyezete pedig olyan közel került, hogy úgy is meg tudtam érinteni az ujjammal, ha a könyökömet az alapzaton nyugtattam. Valahányszor – immár hason csúszva – megmozdultam, a vállam súrolta a kúszófolyosó oldalát, és éreztem, ahogy a sziklák fentről a hátamnak préselődnek.

Néhány méterenként meg kellett állnom, hogy pihenjek, megtöltve tüdőmet a fojtó levegővel, igyekezve visszafojtani a pánikot, amely fölfelé kúszott a gyomromból. A rettegés, hogy beékelődöm, hogy összeroppanok, hogy a szikla élve eltemet, egy pillanatra sem enyhült. A sürgető kényszer, hogy visszaforduljak, szinte ellenállhatatlanná vált. Amíg még lehetett. Amíg még volt idő. De mivel már nem volt helyem megfordulni, egyszerűbbnek tűnt, ha haladok tovább.

Aztán ahogy éppen kiértem egy kényelmetlen kanyarból, a lámpa néhány méterrel előttem sima válaszfalra vetült, amely elzárta a kúszófolyosót. Közel óvakodtam hozzá, kitapogatva a szegélyeket, ahol a falak összeértek az utat eltorlaszoló sziklával. Lényegében hibátlanul illeszkedtek. Megpróbáltam eltolni a falat, de mozdulatlan maradt.

Habár tudtam, hogy reménytelen, tovább taszigáltam, átkoztam, és puszta ököllel ütögettem a falat, míg karomból kiszállt az erő, és be kellett ismernem a vereségemet. Nem tehettem mást, mint hogy visszafordulok, és visszamegyek ugyanazon az úton, amin idejöttem. Ám a gondolat, hogy vissza kell hátrálnom az aknához, majd felmásznom a mélység fölött lógó kötélen, több volt, mint amit el tudtam viselni. Csak feküdtem ott, arccal a sárban.

A karbid halk sziszegése kibírhatatlanul hangosnak tűnt az alagút szűkös terében. Állszíjamat meglazítva leügyeskedtem magamról a sisakomat, és odébb taszítottam. Ám ekkor megláttam, ahogy a lámpa fényszórójának közepén meglibben a kékesfehér láng. Lélegzetvisszafojtva figyeltem. A láng tovább reszketett, és időről időre kisárgult a szegélyein.

Ez csak egy dolgot jelenthetett: huzat érkezik valahonnan a kúszófolyosóra.

Bár még mindig szorosan be voltam ékelődve, sikerült az oldalamra fordulnom, és visszanéznem a kanyar felé. Három – három és fél méternyire magam mögött megpillantottam egy sötét árnyékot: egy nyílást az alagút mennyezetén. Valahogy elkerülhette a figyelmemet, ahogy befelé haladtam. Most eszeveszett sietséggel a hátam mögé nyúltam a sisakomért, és lábbal előre visszakúsztam az alagúton, elhelyezkedve a nyílás alatt. Zakatoló szívvel felnéztem a kürtőbe.

Bármiféle reményem, hogy találtam egy másik kivezető utat, azonnal elpárolgott. Masszív, szürke cseppkőfüggöny lógott a fejem fölött, részben elzárva a kürtőt. Mögötte egy méretes, gömbölyű szikla torlaszolta el teljesen az akna tetejét.

Vigasztalanul bámultam fölfelé.

Aztán kezdtem formákat megpillantani a cseppkőfolyás redőiben: egy rongyos nadrágba bújtatott térd hajlatát, felhúzott vállak közé bukó fejet; tintaszínű üreget, amely egy bizonyos szögből sikoltó kacagásra nyíló szájat sugallt.

Pont olyan volt, mint a Rorschach.

Aztán még lejjebb egy tompa alakzat, ami abszurd módon szakadt bakancsra emlékeztetett…

Ekkor már én is nevettem, fékezhetetlen örömmel.

A bakancs talpán felirat. Fejjel lefelé, jól kivehető a foszfor ellenfényében: az amerikai hadsereg leltári száma.

Csuklójánál fogva lógott. A gömbölyű szikla, amely eltorlaszolta a kürtő nyílását, mindkét kezét foglyul ejtette. A kő nyilván visszaesett, és szétzúzta a kezét, ahogy próbálta félretolni. Aztán Print felhúzhatta magát a kürtőbe – talán azért, hogy a fejével és a vállával taszigálja tovább a sziklát hiábavaló igyekezetében, hogy kiszabadítsa ripityára tört kezét. Vagy talán csak azért, hogy a súlya ne a csuklójára nehezedjen. Vajon meddig maradhatott életben így lógva? – tűnődtem.

Szegény Begley! Kinyújtott karjáról csontok és ruhák lógtak egy batyuban – akár egy alvó denevér. Egészen összekuporodott, térdeit a mellkasához húzta, feje előrecsuklott: kezét leszámítva csontváza érintetlennek tűnt. Amennyit a testéből láttam, azt aszott, tajtékszürke bőr takarta – a barlang állandó hőmérséklete megóvta az oszlástól. A foszforeszkáló bevonat által kölcsönzött szoborszerűség már nem rejtette el előlem halála borzalmas kínjait. Most már értettem, hogy miért reagáltam olyan hevesen a hipnózisban, valahányszor Somerville megpróbálta kideríteni, mi történt vele. Print jobban járt volna, ha az örvényben leli halálát. Különös módon azonban most, hogy szembesültem a rettenetes megpróbáltatás bizonyítékaival, amelyet egykor – úgy hittem – én magam éltem át, szánalom, undor vagy félelem helyett csakis elszántság vett erőt rajtam, hogy ezúttal sikerrel járjak ott, ahol azelőtt elbuktam.

Behunytam a szemem, és – gyerekkorom óta először – Istenhez imádkoztam, hogy adjon erőt.

Aztán ülő helyzetbe húztam magam, és lassan befurakodtam a kürtőbe Print csontváza mellé. A járat végében nem volt hely mindkettőnk számára: ki kellett őt szabadítanom onnan, mielőtt átvehettem volna a helyét. Teste könnyen engedett: száraz, morzsás reccsenéssel tört el a csuklójánál. Összecsuklott mellettem – meglepően könnyű volt és apró –, majd zörögve a padlóra hullott, ahol málló kupacba rendeződött. Lábammal arrébb taszigáltam, hogy helyet csináljak magamnak, aztán felnyúltam, hogy nekifeszüljek a kőnek.

Egész testem merev volt, sajgott a hosszú kúszás után, és időbe telt, míg újra hozzászoktam, hogy a lábamon állok. De azonnal rájöttem, hogy jelentős előnyöm van Begley-hez képest: legalább harminc centivel magasabb lehettem nála. Mivel nem tudtam felegyenesedni a kürtőben, több erőt tudtam kifejteni a sziklára.

Eleinte csak a kezemmel próbáltam felemelni, de alig mozdult. Aztán fejemet és vállcsúcsomat betámasztva alá, lassan növeltem a kifejtett erőt, és centiről centire egyenesedtem ki, míg végül elértem az álló helyzetet. A szikla megemelkedett, és hűvös, enyhén mészkőillatú levegő hatolt be a kürtőbe. Ekkor már minden erőmmel toltam fölfelé. Aztán hirtelen hangos robajt hallottam, és egy pillanatra megrémültem, hogy beomlik a tető. Ám a súly megszűnt: a kő elgördült a nyílás elől, és egy alacsony, boltíves mennyezet homályos körvonalait pillantottam meg odafent.

Felhúztam magam a kürtő peremére, amíg a fejem és vállam átért a nyíláson, majd felkapaszkodtam egy keskeny kamra padlózatára. Alig lehetett több, mint egy föld alatti vízfolyás ideiglenes kiszélesedése. A távolabbi fal mentén egy széles, sötét folyó – amely az én útvonalamtól teljesen függetlenül érte el ezt a helyet – sietett tova csendesen egy simára faragott sziklaalagúton.

Követtem egy darabig a vízfolyást az ösvény mentén, amely mellette vezetett. Aztán megálltam, és lenéztem a vízbe – próbáltam felmérni a mélységét a reszketve visszaverődő fény alatt, amit a lámpám vetett a felszínre. Szellőt éreztem az arcomon. A levegő édes ízű volt, és virágillatot hozott… Ebben a pillanatban tudatára ébredtem, hogy valaki áll mögöttem az ösvényen.

Megpördültem. Senki.

Aztán a fejlámpám ok nélkül sercegni kezdett, és kialudt.

Az elemlámpáért nyúltam az overallom oldalzsebébe, ám ahogy a szemem hozzászokott a sötétséghez, rájöttem, hogy már nincs szükségem lámpára. Előttem, mintha rossz végéről néznék egy teleszkópba, ki tudtam venni egy halvány fénykört és a folyó hűvös csillogását, ahogy a barlang szája felé tart.